Ponyvaregény(1994)		2004.09.15. 21:19
A Ponyvaregényt sokan a ’90-es évek legjobb filmjének tartják. Bár a kijelentés vitatható, a legstílusosabb mozi díját valószínűleg odaadhatjuk neki – a maga műfaján belül ugyanis óriásit szakít, nosztalgikus érzéseket kelt és egyben stílust teremt. Tarantino kifejezésmódja teljesen kiforrott, a forgatókönyv és a dialógusok embertelenül jók, és ilyen egyedi karaktereket sem sűrűn látunk a mozivásznon (remek színészek megformálásában), nem beszélve a zenéről, ami eladási rekordokat döntögetett, és a mai napig feltűnik itt-ott. Hogy mégis miben rejlik hatalmas sikerének titka, azt mégsem lehet csupán a fentiekkel magyarázni. Adott két idősödő, szabadszájú, tökös és szimpatikus gengszter Vincent (John Travolta, a nagy visszatérő) és Jules (Samuel L. Jackson, élete legjobb alakításával) személyében, akik épp főnöküknek szereznek vissza egy aktatáskát. Van egy boxoló, Butch (Bruce Willis remek), aki éppen a hírhedt maffiafőnök, Marsellus Wallace (Ving Rhames) átvágását tervezi. Van egy piti rabló-párosunk (Tim Roth és Amanda Plummer), akik éppen egy étterem kirablására készülnek, és rengeteg emlékezetes mellékszereplő (Harvey Keitel, Christopher Walken, Eric Stolz, Uma Thurman mindannyian felejthetetlenek). A film az ő kalandjaikat meséli el egymáshoz lazán kapcsolódó epizódokban. Tarantino idősíkokban való ugrálása nem öncélú és zavaró. A kezdő éttermi képsor valójában időrendileg a történések közepén helyezkedik el, a film ezzel is végződik (persze nem úgy, ahogy várnánk), egyfajta keretet adva ezzel a Ponyvaregénynek. A mű valahol tisztelgés (a la Tarantino) a rendező kedvenc filmesei előtt (Kubrick, Hill, Godard, Melville, Scorsese, Altman), és a legjobbkor került a mozikba; felkavarta Hollywood poshadt állóvizét, visszatért és újított egyszerre. Ötvözte a rendező művésziességét a „B” kategóriás tömegfilmekkel, az erőszakot ironikusan ábrázolta, így a film a krimi műfaj paródiájává vált. Érdekes Tarantino érzéke a fontos dolgok iránt: a film egy lényeges elemét képezi az említett aktatáska, de a rendező nem mutatja meg tartalmát. A megbundázott boxmeccset sem láthatjuk, a rendező más részeket láttat és hangsúlyoz ki. (előző filmjében (Kutyaszorítóban) sem láttuk magát a rablást, ami körül forgott az egész cselekmény). Ha komolyan foglalkozunk a filmmel, sok érdekességet észrevehetünk és/vagy belemagyarázhatunk. Például Travolta, (anno táncos-diszkós ikonként tűnt fel a Szombat esti lázban, itt pedig önmagát parodizálja remek poénként egy táncjelenetben - kövéren, amolyan öreg-macsósan) körül minden fontos dolog akkor történik, mikor ő vagy valaki WC-n van. Érdekes teóriák születtek az aktatáska tartalmát illetően is, az egyik legfigyelemreméltóbb, hogy Marsellus Wallace (vagy Brett, vagy Mia Wallace) lelke van benne. Tarantino nyomokkal és jelekkel szegélyezett szabad terepet hagy nekünk saját teóriánk felállítására. Sokan próbálják belemagyarázni a filmbe az erőszaktól való elfordulás, az abból való kitörés lehetőségének felmutatását, nyilván erre is ad alapot a film, bár nem hinném, hogy a rendező ilyen üzenetet fontolgatott volna a forgatókönyv megírásakor. A Ponyvaregény rengeteg embert moziba vonzott, és a szakma is megfelelően értékelte: számos fesztiváldíj bezsebelése mellett az Oscaron jelölték a legjobb film, rendező, legjobb férfi színész, legjobb női és férfi mellékszereplő és vágás kategóriájában, a legjobb forgatókönyv díját pedig besöpörte az író/rendező – a Cannes-i Arany Pálmáról nem is beszélve. Lehet, hogy összefércelt munka a Ponyvaregény, de ez a zseniális szabó úgy varrja össze a meglévő szövetdarabokat sajátjaival, hogy a tíz ujjunkat megnyalhatjuk. Ha elviseljük a szellemesen trágár dialógosukat, remekül szórakozhatunk. Ha tetszik, ha nem, ez a film alapmű, hivatkozási pont, életstílus, és legalább egyszer mindenkinek látni kell, aki szereti a mozivarázslatot. Sági Balázs(www.mozinet.hu)