Kutyaszorítóban(1992)		2004.09.21. 16:42
Színekről elnevezett, egymást nem ismerő profi bankrablók egy félresikerült gyémántrablás után azt próbálják kitalálni, melyikük a spicli – erről szól egy mondatban összefoglalva a Kutyaszorítóban. De a Ponyvaregénnyel Arany Pálmát (jogosan) bezsebelő Tarantino nem lenne Tarantino, ha az alaphelyzetből nem hozna ki egy nyakatekert, izgalmas, szabad szájú és véres krimit. Quentin Tarantino debütálása sokat vitatott, klasszikussá vált krimi, amely tulajdonképpen már magában hordozza az író/rendező később sokat emlegetett stílusjegyeit. A videotékás rendezőnek ez a munkája hozta meg a nagy áttörést; állítólag Harvey Keitelnek annyira tetszett a forgatókönyv, hogy egyből “co-executive producerré” avanzsálva segített összeszedni a szereplőket. A filmre mondták már, hogy tisztelgés a krimi műfaja előtt, hogy szemérmetlenül lopott és összefércelt munka Stanley Kubrick (Gyilkosság, Mechanikus narancs), Walter Hill (Gengszterek sofőrje), Joseph Losey (The Criminal) és Raoul Walsh (White Heat) filmjeiből, de azt is, hogy egy zseni első felvillanása, és mai napig legjobb műve. Nos, mindenki nézze meg az alkotást, és döntse el, melyik állásponthoz csatlakozik. Az biztos, hogy ezen véleményeknek egyaránt van létjogosultsága, és az “eredetiség” lesz az a jelző, amit a leginkább félve lehet ráilleszteni Tarantino munkásságára, de egyúttal az is tény, hogy a film sokadszorra is maradandó és tartalmas élményt jelenthet az arra fogékony nézőnek. Ami leginkább vitathatatlan, az a 100%-os szereplőgárda 100%-os teljesítése: az élete legjobb formáját hozó Michael Madsen, a zseniális Harvey Keitel, a későbbi Négy szobában bohóckodó, itt erős alakítást nyújtó Tim Roth, és az abszolút rászabott karakterben szőrös tökű profiként teljesítő Steve Buscemi brillírozik. Rendezésének további erősségei a “Tarantinós dialógusok” fogalmát megalapozó, fantasztikusan ötletes párbeszédek, a tolvajnyelv színes szlengjei. Itt megint hivatkozhatunk lopásra, Scorsese karakterisztikus, szimpatikus gengsztereit hozva fel példaként; Tarantino páratlan kreativitását viszont nem vonhatjuk kétségbe, szereplői a leghétköznapibb dolgokról képesek hosszasan vitatkozni – jelen esetben tévéfilmekről, popzenéről, vagy éppen a borravalóról. Gondoljunk csak a Ponyvaregényre, Travolta és Samuel L. Jackson “Big Mac” párbeszédére, vagy akár a Tiszta románc forgatókönyvére: ki más adhatná szereplői szájába, hogy “Kérsz állatos kekszet? Hé, a gorillákat hagyd meg!”. Ma már szinte hihetetlen, hogy a Kutyaszorítóban szinkronjából kerültek a köznyelvbe a “Bilibe lóg a kezed”, a “Szívunk, mint a torkos borz”, a “Megyek, kitolom a kábelt” és az ehhez hasonló gyöngyszemek is. A színekről elnevezett, egymást nem ismerő profi bankrablók a félresikerült gyémántrablás után azt próbálják kitalálni, melyikük a spicli. Khm. Szóval. A valóban filmtörténeti, kávéházi kezdés után (ahol is a rablás előtt látjuk a gengsztereket) időben a rablás utánra ugrunk, ahol Mr. Fehér (Keitel), és a sebesült Mr. Narancs (Roth) menekülnek a megbeszélt találkozóhelyre. Ide érkezik majd meg a hideg logikával érvelő Mr. Pink (Buscemi) és az enyhén pszichopata Mr. Drapp (Madsen), majd a nagyfőnök fia, Niceguy Eddie (Penn) is. Megpróbálnak felidézve a rablást rájönni, ki közülük a beépített zsaru. Magát az eseményt, amely nyilván a legjobban érdekel minket, persze nem látjuk (mint ahogyan a Ponyvaregényben sem a táska tartalmát), csak az előzményeket és az azt követő történéseket. Megint mutogathatnánk tolvajként Tarantinora, a jellegzetes, és minden filmjében megtalálható időbeni ugrálásra mondjuk Jim Jarmuscht hozva fel példaként. De mivel Tarantino következetesen és hasznosan alkalmazza ezt az eszközt, nézzük el neki ezt a… khm... hasonlóságot. Minden szereplő megjelenésével új információk birtokába jutunk, más szemszögből látjuk a már megtörtént (általunk persze nem látott) eseményeket. A film ezután az előzmények boncolgatásába kezd, a rablás előtti helyzetre koncentrálva azt mutatja meg, hogy ki miként került a rosszfiúk csapatába. Megértjük a címet is, hisz gengsztereink vadászkopóként szaglászva próbálják megszimatolni, ki a besúgó. Lassan mi is megtudjuk, ki is a spicli, majd a film végére, időben megint előrehaladva, néhány váratlan fordulattal szépen mindenki meghal… (a Mr. Barnát megszemélyesítő Tarantino az egyetlen, akiről már kezdetben is biztosan tudjuk, hogy életét veszti - az Alkonyattól pirkadatigban vagy a Desperadóban is hamar kivonja karakterét a forgalomból, biztosan azért, hogy a rendezésre koncentrálhasson…). A forgatókönyv több mint remek, nemkülönben a film zenéje. Tarantino későbbi filmjeiben is nagy gondot fordított a zeneválogatásra, soundtrackjei különösen kelendőek és emlékezetesek - gondoljunk csak a Ponyvaregény twisttémájára, vagy a Jackie Brown Delfonics muzsikájára. Itt a ’70-es évek szuperslágerei közül azt hiszem a “Stuck in the middle with you” című könnyed dalocskát nem fogjuk egyhamar elfelejteni, aminek hallgatása közben Madsen egy rendőrt kínoz. Nos, akinek a Ponyvaregény tetszett, az nagy valószínűséggel szeretni fogja a Kutyaszorítóbant is, bár a mester minden rendezése más és más. Ha félretesszük a kínos kérdést, hogy melyik filmekből fércelhette össze a rendező munkáját, és csak a szórakozásra koncentrálunk (emellé még fülünk is elviseli a trágárságokat, szemünk pedig a vért), akkor megdöbbenve láthatjuk, hogy egy baromi szórakoztató és emlékezetes alkotással van dolgunk, amelyet szívesen nézhetünk újra bármikor.